Este van, egy hosszú nap után. az ember hazaérkezik, előveszi a kulcsot, kinyitja az ajtót és belép. Nem feltétlenül gondolunk bele, hogy ez valójában mekkora érték. Hogy van egy hely, ahová haza lehet térni, ahol biztonságban vagyunk, ahol a gyermekeink nyugodt körülmények között fekszenek le, és ahonnan másnap reggel elindulva újult erővel vághatunk bele a ránk váró feladatokba.
Amíg ez természetes, észre sem vesszük.
A Lakatos család története azonban arra emlékeztet, hogy egy biztos otthon megtalálása nem mindenkinek egyszerű. Olykor akkor sem, ha látszólag minden feltétel adott van megfelelő jövedelem, van szándék az önálló lakhatás biztosítására és hosszabb távú tervek is rendelkezésre állnak..
A történet valós eset alapján készült, de a család anonimitásának megőrzése érdekében a család nevét megváltoztattuk, és azonosításra alkalmas egyes részleteket elhagytunk vagy módosítottunk.
Három eleven kisfiút felnevelni szép, bár nem könnyű élethivatás, pláne, ha a társadalmi előítéletek is megnehezítik a mindennapokat. A Lakatos család az édesanya szülőfalujában, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye egy csendes kis városkájában élt addig, amíg a házuk lakhatatlanná vált – ekkor kezdődött a kálváriájuk, hogy 2, 5 és 6 éves fiaikkal albérletet találjanak maguknak. A megoldást végül az MR Közösségi Lakásalap bérlakása jelentette számukra.
Az édesapa stabil és jól fizető munkát végzett – jelenleg gyárban dolgozik, korábban az építőiparban volt tapasztalt szakember. Jövedelme jó volt, a család anyagi helyzete garantálta volna a bérleti díj fizetését. Ennek ellenére az albérletkeresés során folyamatosan falakba ütköztek.
A helyzetüket nehezítette, hogy az egyik kisfiuk autizmussal él, emiatt speciális ellátást és figyelmet igényel, viselkedési zavarokkal küzd, ami gyakran jár kihívást jelentő helyzetekkel. A bérbeadók szemében ez túl nagy kockázatot jelentett, féltek az esetleges károktól, a zavaró zajoktól vagy a szomszédok panaszaitól.
Volt olyan eset, hogy a bérbeadó az utolsó pillanatban, a kulcsátadásnál lépett vissza, mert a kisfiút a szeme láttára kapott el egy roham. Többször előfordult, hogy az édesapa hiába ajánlott többet a kért bérleti díjnál, a tulajdonos mégsem volt hajlandó kiadni nekik a lakást.
A fordulat: otthon, szabadság
Az öt fős család másfél éve húzódó, reménytelennek tűnő helyzetére végül az MR Közösségi Lakásalap talált megnyugtató megoldást: sikerült lakhatást biztosítanunk egy nyíregyházi, három szobás, kertes bérleményében, ahol a gyerekeknek megfelelő tér áll a rendelkezésére a szabad játékhoz kint és bent egyaránt.
A költözés azonnal pozitív hatással volt az egész családra. A saját udvar, a tágas környezet oldotta bennük a feszültséget, ami az autizmussal élő kisfiú számára különösen nagy megkönnyebbülést jelentett. „A legnagyobb változás a beköltözés óta, hogy sokkal szabadabbak vagyunk mi is, és a gyerekek is. Biztonságot ad nekünk a ház, a fiúk tudnak játszani az udvaron” – mondta el az édesapa.
A család gyorsan megtalálta a helyét az új lakóközösségben. Jó viszonyt ápolnak a szomszéddal is, aki tud a helyzetükről, és roppant megértő. Ez az elfogadó hozzáállás segített nekik új erőre kapni, és elhinni, hogy végre valódi otthonra leltek.
A holnap tervezése
A kilátástalan helyzetből való kiút egyik legszebb jele, hogy az édesapa gondolatai a túlélésről a jövő építésére terelődtek át. „Nem azon gondolkodom, mi lesz holnap, hanem hogy a ház melyik részét csinosítgassuk a sógorommal” – mondja. A stabilitás megteremtette azt a lelki békét, amely lehetővé teszi, hogy az ember ne csak a jelennel, hanem a holnappal is foglalkozhasson.
A család kitartását és hitét az édesapa szavai fejezik ki a legszebben, üzenve mindazoknak, akik hasonló nehézségekkel küzdenek: „A remény hal meg utoljára. Mi mindig ezt mondtuk egymásnak. És amikor azt hittük, innen már nem lehet felállni, akkor is sikerült.”
Nem mindig a pénz a legnagyobb akadályA Lakatos család története azért is fontos, mert jól mutatja: a lakhatási nehézség nem mindig egyszerűen pénzkérdés.
Volt jövedelmük. Az édesapa dolgozott, és a család képes lett volna fizetni a bérleti díjat. Mégis újra és újra elutasítással találkoztak.
A lakáskeresésnél ugyanis sok minden számíthat: a család lélekszáma, az élethelyzet, a gyerekek, a bérbeadó döntése, a megfelelő ingatlan elérhetősége. Olyan szempontok is szerepet kaphatnak, amelyekre annak, aki biztonságban tudja a saját otthonát, talán eszébe sem jut gondolni.
A család számára minden újabb elutasítás azt jelentette, hogy tovább kell keresni. Újabb telefon, újabb megtekintés, újabb remény, majd újabb csalódás.
És közben ott volt ugyanaz a kérdés:
Hol lesz az a hely, ahová hazamehetünk?
A lakhatás biztonságát talán éppen azért nehéz észrevenni, mert ha megvan, nem gondolunk rá.
Nem gondolunk arra, milyen fontos, hogy tudjuk, hol alszunk néhány hét múlva. Hogy a gyerekek ugyanoda érkeznek haza. Hogy van egy hely, ahol ott lehet hagyni az értékeink, ahol reggel el lehet készíteni a kávét, este pedig be lehet csukni magunk mögött az ajtót és nyugodtan pihenni.
A Lakhatás Világnapja nemcsak arról szól, hogy beszéljünk a lakhatási nehézségekről. Hanem arról is, hogy egy kicsit közelebbről nézzük meg, mi van a fogalom mögött.
Mert amikor azt mondjuk, hogy egy család lakhatása megoldódott, az valójában sokkal többet jelent annál, mint hogy sikerült egy lakást találni.
Azt jelenti, hogy van hová hazamenniük. Hogy a gyerekeknek van egy hely, ahol kialakíthatják a saját kis világukat. Hogy lehet előre tervezni, lehet pakolni, berendezkedni, és nem kell néhány hónap múlva újra azzal foglalkozni, hogy hol éljenek tovább.
Kívülről ez talán egy bérleti szerződésnek tűnik. A család számára azonban egy újabb fejezet kezdete.
*A történet valós eset alapján készült, de a család anonimitásának megőrzése érdekében a család nevét megváltoztattuk, és azonosításra alkalmas egyes részleteket elhagytunk vagy módosítottunk.
